Szép útvonalnak nézett ki, meg hát az 1000 méteres szintemelkedés is csábító volt. Nyolckor becsekkoltunk, és uccu neki, irány a Görgey-bérc. A 45 perces szintidőn beleül értünk fel, bár ekkor még a nagy tömeg miatt lassan lehetett csak haladni.
Az emlékmű szép, a kilátás is rendben van, gyerünk tovább! Megcsodáljuk a Fellegvárat,ebből a szögbő még sosem láttuk.
Gyönyörű a fehérbe ötltözött táj, szinte észre se vesszük az emelkedést, megint az egyórás szintidő belül vagyunk!
És akkor most jön a feketeleves: a Tahiba vezető út tragikusan jeges, csúszós. Óvatosan botorkálunk, nehogy összetörjük magunkat éppen most, két héttel indulás előtt.
Ennek ellenére leérünk időben, bekapjuk az instant levest, és nekivágunk a legnehezebbnek jósolt szakasznak.
Hát valóban, a következő négy kilóméter a maga 400 méteres szintjével embert próbáló. Szép lassan haladunk, tartalékoljuk az erőnket. Végre felérünk, de hol van még Pilisszentlászló? Messze!
Ki is csúszunk a szintidőből, cserébe iszom egy jó hideg sört, most már úgy is mindegy:-)
Aztán csak nekivágunk az Apátkúti-völgynek, néhányszor megmártózunk a patakban bokáig, és már lenn is vagyunk a műúton.
Besétálunk a célba, a szintidőn felüli teljesítés ellenére azért megkajuk az emléklapot és a jelvényt.
Degeszre esszük magunkat zsíroskenyérrel, aztán be az autóba és uzsgyi haza!
De jó kis túra volt ez már megint, ejszen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése